Legjobb esetben pedig néhány jó receptet fogunk találni a lap hátsó harmadában. Egy kérdés azonban nagyon ritkán kerül szóba - ki tudja miért -; történetesen az, hogy azok a táplálékok, melyeket oly nagy műgonddal és jól megalapozott tudományos, netán ezoterikus háttérrel kijelölnek nekünk fogyasztásra a táplálkozástudomány jeles képviselői, milyen eredettel rendelkeznek, azaz milyen termesztési körülmények és módszerek közül kerülnek a tisztelt Olvasó tányérjára. Ha pedig egy írás mégis ezt a témát vitatja, habár ez csak nagyon szélsőséges írókra jellemző, és ezért csak nagyon ezoterikus lapokban jelenhet meg egy-egy ilyen cikk, akkor többnyire azzal a konklúzióval találkozunk, hogy van a bio-élelmiszer, amely alkalmas az ember táplálására, meg van a többi, amit a boltokban lehet kapni. Pedig a kérdést egyáltalán nem lehet ennyire leegyszerűsíteni. E területen óriási tudományos és érzelmi káosz uralkodik világszerte, ezért nem csoda, ha az említett magazinok szakírói ingoványosnak érzik a talajt a lábuk alatt, ha esetleg az a gondolat kísérti meg őket néhanapján, hogy a többtucat remekbeszabott sztárportré mellé beskicceljenek-e egy esszét, mondjuk olyan témáról, mint a génmanipulált élelmiszerek kérdése. Tőlünk nyugatabbra élő kollégáik már nem ennyire bátortalanok. Cikkek özöne jelenik meg ebben a kérdéskörben, mely írások eléggé azonos tartalmúak, szerkezetűek és lefutásúak, ezért tökéletesen elegendő, ha a kedves olvasóm elolvas egy Greenpeace-közeli kiáltványt a génmanipulációról, és ezután már nagyjából közepesen tájékozottnak mondhatja magát a témában. Tekintettel a kialakult helyzetre, és azon meggyőződésemre, hogy ez a probléma csak egy hatalmas jéghegynek a vízből kiemelkedő csúcsa, jelen kis írásomban, sok segítséget igénybe véve, megkísérlek egy közel objektív áttekintést adni a génmanipulált élelmiszerek kérdéséről. Mi is az a génmanipuláció? A génmanipuláció alatt azt értjük, amikor egy élőlény génállományába bevisznek, vagy eltávolítanak onnan egy vagy több gént , azzal a céllal, hogy az élőlény tulajdonságait megváltoztassák. A génmanipulációs technológiák típusainak felsorolása szétfeszítené írásom kereteit, ezért a továbbiakban azokról általánosságban beszélek. A könnyebb érthetőség kedvéért egyetlen példát azért megemlítek. Dohányba egérből származó transzgént ültettek, mely beavatkozás eredményeként csökkent a manipulált dohánynövény nehézfémtartalma, ezáltal lényegesen "egészségesebb" dohányárú előállítása vált lehetővé. Általában véve igaz, hogy génmanipulációval olyan szervezeteket kísérelnek meg létrehozni, amelyek ellenállóbbak a környezeti változásokkal, gyomirtó szerekkel, betegségekkel, kártevőkkel vagy nehézfémekkel szemben, vagy amelyek olyan tulajdonságokat mutatnak, mint a kellemesebb íz, nagyobb terméshozam, hosszabb eltarthatóság stb., összességében tehát a génmanipulációval nyert élelmiszer előállítása olcsóbb, gazdaságosabbnak mondható, habár ezt az állítást ma már sok szempontból vitatják. Kedves Olvasónk! Ne gondolja, hogy most egy olyan témáról van szó, melyet elszigetelt jelenségként tarthatunk számon, s amely Önt egyáltalán nem érinti. Megkockáztatom, mi mindannyian, mindennap nagy valószínűséggel fogyasztunk olyan élelmiszert, amelynek közvetve vagy közvetlenül valamilyen összefüggése van a génmanipulációval. 1990-ben az Egyesült Királyság volt az első ország, ahol törvényesen jóváhagyták az olyan élelmiszerek létrehozását, melyek genetikailag módosított kenyérélesztővel készültek. Egy másik ilyen engedélyezett termék a sajtgyártásban felhasznált, a borjak oltógyomor kivonatát helyettesítő klónozott élesztő volt, mely nagymértékben csökkentette a sajtgyártás költségeit. (Nem tudom, csak kérdezem: vajon a hazai élelmiszeripar milyen eredetű élesztőket használ?) Csak az Egyesült Államokban ezernél több cég foglalkozik génmanipulációs fejlesztésekkel. 1999-ben az ISAAA felmérése alapján a világon összesen 39,9 millió hektáron (!) vetettek genetikailag módosított növényeket, mely adat az előző évhez képest 44%-os növekedést mutat. Ez tendenciózus növekedésnek tűnik. Ebből a legnagyobb vetésterületet a szója és a kukorica foglalja el, melyekről ha tudjuk, hogy ezek a legszélesebb körben állati takarmányozásra felhasznált növényeink, akkor világossá fog válni a számunkra, hogy érintettségünk ebből az irányból is bizonytalan, ugyanis az élelmiszereink mintegy 60%-ában például a szója valamilyen formában jelen van. Mind a nyugat-európai közvélemény, mind pedig a nyugat-európai szakmai fórumok megítélése egyértelműen elutasítja a génmanipulált élelmiszereket. Ez főként a Greenpeace áldozatos és ma már abszolút profi propagandájának köszönhető. (A Greenpeace csak 1996 októbere és 1997 februárja között több mint hetven tiltakozó akciót szervezett génmanipulált termékek ellen.) Az EU-s törvénykezések ma már korlátozzák és feltételekhez kötik a tagállamaik területén a génmanipulált élelmiszerek forgalmazását. Például kötelezően előírják az ilyen jellegű termékek figyelemfelkeltő címkézését. Számos élelmiszerlánc kijelentette, hogy semmilyen génmanipulált élelmiszert nem fog forgalmazni. (Tehát a génmanipuláció több oldalról is üzlet!) Kelet-Európa, benne hazánk is, egyre inkább csatlakozni igyekszik, mint mindenben, ebben is Nyugat-Európához. Ugyanakkor a kelet-európai államok, a nyugatiakétól eltérő gazdasági és államigazgatási helyzetük miatt, valamint a kelet-európai emberek viszonylagos tájékozatlansága okán, mind a mai napig elsőszámú célpontjai a multinacionális, génmanipulált élelmiszereket előállító konszerneknek. Magyarországon a hivatalos adatok szerint öt növényfajtával, burgonyával, dohánnyal, kukoricával, lucernával és repcével kísérleteztek eddig. Oroszországban közel 300 kutatócsoport végez géntechnológiai kísérleteket. Az Egyesült Államok semmilyen jellegű korlátozó intézkedést nem foganatosított e téren. És mivel az USA a világ egyik legnagyobb szója és kukorica termelője, valamint kb. 28 millió hektár vetésterületen termel génmanipulált növényeket, így ezen egyáltalán nem kell csodálkoznunk. Ha ezeket a tényeket áttekintjük, be kell látnunk, hogy a génmanipuláció, géntechnika mindnyájunkat érintő probléma, mely elől nem tudunk elbújni. Az áttekinthetetlen kereskedelmi viszonyoknak köszönhetően ma szinte nincs olyan ember hazánkban, aki meg tudná mondani, hogy az élelmiszereink milyen mértékben tartalmaznak génmanipulált alkotókat. A törvényi szabályozásunk még kialakulatlan, az ezt célzó állami direktívák, törvénytervezetek homályosak, kiforratlanok. Amikor az ember ilyen közlésekkel találkozik, akkor alapvetően két érzés keletkezik benne. Egyfelől az ólmos tehetetlenség érzése zuhan rá, látva a probléma méreteit és erővonalait, mely arra a kérdésre sarkallja: “de hát mit tehetek én ez ellen?”; másfelől pedig sötét szorongás ragadja meg a lelkét, mely nem hagyja nyugodni, és amely érzésben nyugszik a probléma általi érintettségének a legalapvetőbb bizonyítéka. Bármilyen eset kapcsán kerül az ember ilyen helyzetbe, az egyetlen, amit tehet, hogy megpróbálja rendezni a problémával kapcsolatos ismereteit. Erre tennénk kísérletet a továbbiakban Christine Karutz: Ökológiai gabonanemesítés és géntechnika című írásának felhasználásával. Miért utasítjuk el a génmanipulációt? A kérdés triviálisnak tűnik, ám ez a véleményünk nyomban meg fog változni, ha a mélyére hatolunk. Ha megvizsgáljuk a génmanipuláció ellenzőinek a beállítódását, közöttük a legszélesebb körben egy azt lehet mondani, irracionális jellegű, ösztönös, érzésszerű ellenállással fogunk találkozni. Ez a beállítódás tudományos körökben ugyan nem számít szalonképesnek, de mégis nagyon jelentős, hogy ne menjünk el e mellett a jelenség mellett, és helyesen mérjük fel a súlyát. Az ilyen beállítódással jellemezhető emberek például előnyben részesítik a szabadföldi zöldségféléket az üvegházival szemben. A korunkban egyre nagyobb hangsúllyal jelentkező levegőszennyezés ellenére úgy vélik, hogy a növény szabad érintkezése a légkörrel, a szűretlen napfény, a természetes talaj és a növény helyi évszakokba való illeszkedése teszi egészségessé a növényt. E mögött az ösztön mögött talán annak a megsejtése rejlik, hogy mi tesz egy növényt valóban táplálóvá. A növények mindig valami egészségeset, üdvöset jelentenek a számunkra, amire szükségünk van, ami hiányzik nekünk. Ez a valami a növény és az ő időbeli és térbeli környezete kölcsönhatásában jön létre. Amikor a növényt elfogyasztjuk, ez a kölcsönhatás a növény és ember között is létrejön. Ez az ösztön tiltakozik az ellen, hogy ebbe az egészséges, üdvös világba valaki belekontárkodjon. Ezt az ösztönt vétek nevetségessé tenni csak azért, mert kibújik a racionális magyarázat alól. Ösztöneinkben egy másfajta bölcsesség rejtőzik, mint a fejünkben, és ez a másmilyen bölcsesség testi állapotunk számára talán jelentősebb, mint a másik. Az élőlények világában mindig beleütközünk egy olyan hatalomba, melyet nem tudunk kézben tartani. Az élet a mi manipulációnkra mindig a maga módján fog reagálni, mely reakció sok esetben kiszámíthatatlan, váratlan és indirekt lesz. Ez a belátás már nem mondható irracionálisnak, mert számos tapasztalatunk igazolja. A korunkban megjelenő környezeti károk tömege bizonyítja, hogy az élet nem szorítható be egy integrálegyenletbe, mai tetteink árát az utánunk következő generációk kénytelenek kifizetni. Így a génmanipuláció rohamos terjedése is szükségszerűen bizalmatlanságot kelt az emberek többségében, és ebben a bizalmatlanságban egyfajta felelősségérzet jelentkezik az ökoszisztémánk integritása iránt. Persze nagyon hamar megjelenik az a kérdés is, hogy az emberiségre, mint egységes organizmusra, miként hatnak ezek az élővilágot érintő változtatások. Hogyan változtatják meg a génmanipulált élelmiszerek a népegészségügyi állapotokat? A leggyakoribb fogalmak, melyek ezzel kapcsolatban felmerülnek, az új allergiák megjelenése, terméketlenség, elszabadult, patogén organizmusok, rezisztens kórokozók stb. Mivé fejlődhet az időben egy apró beavatkozás a természet rendjében? Az ilyen kérdéseket gyakran a nők teszik fel. Ez is egy ösztön maradványa: a nők megszokták, hogy a táplálkozás terén másokra gondoljanak. Aztán vannak emberek, akik hajlanak arra, hogy a tradicionális élelmiszereket és fajtákat egészségesebbnek lássák, az újabban kifejlesztetteket pedig dekadensnek és degeneráltnak. Könnyen belátható, hogy ebből a szemléletből mindnyájunkban van legalább egy csipetnyi. A táplálkozási szokásaink mégis időről-időre mindig megváltoznak. Gondoljunk csak például a burgonya 18. századi behozatalára Európába, mely gyökeresen átalakította az európai táplálkozási szokásokat. Fel lehet tenni ennek kapcsán azt a kérdést is: vajon a mi egyre elidegenedettebb, egyre virtuálisabb világunkban nincsen-e jogos helyen az elidegenedett táplálék? A gyorsétkezdék kínálata és a konzervgyárak előfőzött élelmiszerei iránti keresletnövekedés nem éppen ezt a jelenséget mutatja? Igen gyakori, hogy a génmanipulációt vallásos vagy spirituális megfontolásból utasítják el. Ennek a megfontolásnak az alapja a "teremtés tisztelete", mely a különböző növény- és állatfajokat isteni ajándéknak, szellemi entitásnak éli meg, és az embernek tilos azokat önkényesen összekeverni egymással. Ez esetben rá kell mutatni arra a tényre, hogy az emberiség már hosszú ideje mást sem csinál, mint a saját képére formálja a természetet. Korunk tudományának sejtelme sincs például arról, hogy a primitív "ősembernek" hogyan sikerült kinemesítenie a legtöbb ma is használatos kultúrnövényünket. Ez a teljesítmény egy mai génmanipulációval dolgozó kutatócsoportnak is becsületére válna. A nyugati társadalmakban, és legfőképp az Egyesült Államokban van terjedőben az a vélemény, hogy a DNS molekula az oka minden jelenségnek az élet területén. Ez a tendencia oda vezet, hogy sokakban kialakul a vélemény: ebbe az "utolsó szentélybe" az embernek már nem szabad belenyúlnia. Ez a vallásos tisztelettel ekvivalens vélemény az, amely alapján tabunak akarják tekinteni, szentté akarják avatni a DNS-t. Úgy gondolják, hogy nem viselheti az ember a maga rövidlátásával és kétséges moralitásával a felelősséget a jövő generációk sorsáért, jobb, ha a felelősséget a véletlenre és a molekulára bízzák. Ez a gondolatmenet jellemzi a legtöbb tudományos-etikai állásfoglalást is, ami azért nem mellékes tény, mert ezek megfontolása alapján készülnek többnyire a jogi szabályozások is. A "szent DNS" eszméje kapcsán fel kell tennünk azt a kényelmetlen kérdést, hogy ha az élet egyedüli okozója a DNS, és az életjelenségekben megmutatkozó hibákat (például betegségek) egyedül a molekula rendellenessége okozza, akkor miért ne javítanánk ki azokat a DNS-ben, ha megvan rá a módszerünk? Vagy netán a molekulák lesznek az új isteneink? A DNS-gondolkodás egyszerűen megköveteli a géntechnikát! A géntechnika kritikájának ez a pontja éppen annak a gondolkodásnak a csapdájába esik, amely létrehozta a géntechnikát. Emiatt nem lehetnek tartósak az összes bioetikai konvenciók. Nem lehet meg nem látni, hogy a globális összgazdasági érdek a géntechnikából hasznot akar húzni. Az emberiség táplálék-alapjainak kontrollja már túlságosan nagy részben ment át néhány konszern kezébe. Folyamatos fúziókkal, banki fogásokkal a számuk egyre kevesebb. Ez fejlődésvédő és önvédő ösztönöket ébreszt. Ezek a konszernek államilag elismert módon egyre nagyobb hatalmat szereznek, úgy, hogy a hasznot privatizálják, a veszteséget pedig a társadalom problémamegoldó erejére hagyják (munkanélküliség, környezeti károk, a források kimerülése). A géntechnika csak a csúcsa a “kívülről vezérelt táplálékalap” jéghegyének. Aki ez ellen lázad, egyben a globális hatalmi struktúrák ellen is lázad. Ezzel a Góliáttal kis Dávidok: ökológiai, decentralizálást követelő, anarchista, indigén projektek állnak szemben. Legalább egyes pontokon, de megpróbálnak szembeszegülni a globális mezőgazdaság “technológiai össz-csomagjával” és a vegyi konszernek diktatúrájával. De ha valaki önzetlen, kicsi, decentralizált stb., és géntechnikával akarna dolgozni? Géntechnika a biogazdáknak? Megtenné-e? – Ma talán nem, mert túl drága lenne, de ha egyszer az eljárások kialakulnak? Nézzük csak a komputer-ágazatot. Egyrészt egy kolosszális hatalom, ez nem kérdés. És mégis lehetővé teszi a komputer technika alkalmazását sok önzetlen, közhasznú, kicsi, decentralizált, kreatív projektnek, létalapot és ütőképességet adva ezzel nekik. Lázadás az ipari mezőgazdaság globális hatalma ellen – ez nem elegendően tartós érv a géntechnikával szemben. Az eufórikus remény, hogy atomisztikus változtatásokkal fantasztikus makroszkópikus eredményeket lehet elérni (géntechnikailag megváltoztatott növények egy világméretű ökológiai mezőgazdaság számára), az ökológiai gondolkodású, de még a spirituálisan orientált emberek számára is nehezen osztható. Sokan általában is szkeptikusak a biokémiai orientáltságú biológiát illetően, s a tudományban, társadalomban egyaránt paradigma váltásra törekszenek. Az elmúlt század hatvanas éveitől a kilencvenes évekig az agrokémiának, a forrásokkal való pazarlásnak és a környezeti szennyezésnek eleinte inkább ösztönös elutasításával találkozunk. Egyre inkább teret nyert az az ökológiai gondolkodás, mely a körforgásokat, a nagy összefüggéseket keresi, s olyan fogalmakat kíván definiálni, mint a “fenntarthatóság”. Az új gondolatokat lassanként kezdik akceptálni, s azok belefolynak a globális politikába (sajnos eléggé elhúzódva). A géntechnika területén valami hasonlóra van szükség. A géntechnika okozta ösztönös ellenszenv, rossz érzés azt követeli, hogy életről, öröklésről és fejlődésről új gondolatokat formáljunk. Olyan gondolati képződményeket, melyek megfelelnek életérzésünknek, s következményeikben kevesebb rossz érzést okoznak nekünk. Ha valaki ezen a helyen azt állítaná, hogy a szokványos gondolati képződmények a természetből adódnak, az valószínűleg még nem gondolta végig, hogy a tudományos álláspontok, pardigmák és modellek mennyire hordozzák az általános életérzés és az emberi kultúra fejlődésének hatását, s hogy adott esetben ennek megfelelően át is alakulhatnak. Az a meglátásom, hogy csak akkor lesz hosszan fenntartható a géntechnika elutasítása, ha ez az elutasítás tudománykritikai módszerekkel lesz megalapozva, s ha új gondolati képződményeket tudunk közzétenni, és azokat kísérletileg is követni tudjuk. Egy a géntechnikát kiegészítő, komplementer gondolatrendszerben legalább olyan nagy szerep kell jusson az organizmus környezetének, mint genetikai kódjának. Az ebből kiinduló növénynemesítés nem fog az egész világon eladható szabadalmi receptekre törekedni, hanem regionális igényekre és adottságokra orientálódik. Felvállalja a fajtaképzés több évig tartó folyamatát, mert ez a folyamat lehetővé teszi, hogy a termőhely hatásai és az öröklött tulajdonságok együttműködjenek a növényben. Az ilyen komplementer gondolatképzésből ered pl. a biodinamikus földművelés. Míg a mai “agráripari komplexumban” a nemesítésben adott öröklési anyag a környezettől függetlenül a talajművelés, a trágyázás által egyre nagyobb területeken azonosságot hoz létre, addig a biodinamikus földművelésben az egyes gazdaság játssza a centrális szerepet, mely a nemesítés célja. Minden az individualizálásra és regionalizálásra van alapozva, s nagy súlyt helyeznek az öröklött tulajdonságok és a környezet összefüggésében zajló fejlesztésre. Létezik-e jó géntechnika? Ez a kérdés fel kell, hogy merüljön bennünk a fent elmondottak alapján! Milyen is lenne egy ilyen "jó géntechnika"? Olyan, amely valóban ökológiai és táplálkozástani célokra törekszik. Az izolált DNS-sel való munka fejlődési iránya együtt halad bizonyos "az élet alapjaira" vonatkozó modell-képzetek megformálásával. Az egyiket a másiktól alig lehet elválasztani; a legfontosabb annak a gondolkodásnak a vizsgálata, amely idáig vezetett. A mai tettek a tegnapi gondolatokból származnak, és ha most másféle tetteket akarunk, másképpen kell gondolkodnunk. Különben az összes határmegszabás és tiltás nem más, mint harc a tünetek ellen, anélkül, hogy a visszás érzés okait megkeresnénk. Ha a modell-képzetek, melyből a géntechnológia származik, visszaadnák az élet valóságának egészét, akkor a géntechnológia ellen semmit sem lehetne értelmesen felhozni. Az ember az újkőkorszak forradalma óta manipulálja, a maga mértékéhez igazítja a természetet, s valószínű, hogy azóta nemesíti a növényeket, bár erről keveset tudunk. Ezzel aktívan bekapcsolódott más élőlények fejlődésébe, ami lehetett negatív hatású (a vadon kiirtása, az emberiség civilizációjának túlhajtása), de éppen úgy pozitívnek is tekinthető (kialakuló kultúrtáj, szabadulás a természetes behatároltság alól, vad növények nemessé alakítása). Azt mondhatjuk, hogy ez az ember feladata az evolúcióban. Csakhogy, a modell-képzetek nem adják vissza a valóság egészét, csak egy szelvényét, és olyan módon tárgyiasultak, hogy legalább annyit árulnak el a modell építőiről, mint azokról a jelenségekről és összefüggésekről, melyekről képet kell adniuk. A modell építőinek világképe nem organikus, hanem mechanisztikus. Ezt a géntechnika kritikusai szem előtt kell tartsák! Ha a szemléletnek azon a síkján maradnak, mely a géntechnikához vezetett, azt a fejlődésében nem tudják feltartani. A szemléletmód kitágítása viszont a génmanipuláció kritikájánál sokkal messzebbmutató következtetésekhez vezethetne. Ha a molekulában rejlene az egészség és betegség, az ellenállóság és minőség, az állóképesség, a tápanyagfelvétel képessége és a szem nagyság oka, akkor valóban ajánlható lenne egy mindenestül megfelelő molekula összeállítása. A modell-képzetekkel azonban nincs magyarázat arra, hogy hogyan választja ki az organizmus a helyes időben a helyes információt a genetikai információk összességéből, s hogyan “fordítja azt le” RNS-re, és végül fehérjére. Ehhez az organizmus egészére van szükség. Azonban az organizmus, pl. egy növény, állandóan fejlődő valami. Formája az időben változik (mag, csíranövény, virágzó növény), és változik a környezet hatására is (nedvesség, fény, hő, talaj). A növény egészét a maga mivoltában csak úgy ragadhatjuk meg, ha a környezetet és az évszakokat is számításba vesszük. Az egészre törekvő növénynemesítés ezért nem fog arra törekedni, hogy mesterségesen létesített körülmények között (laboratórium) szabadalmazott genotípust teremtsen, melyet elvben az egész világon el lehet adni, hanem a regionális igényeket és adottságokat tekinti irányadónak. Időt szán a több évig tartó fajtaválogatás folyamatára, ami alatt az öröklött tulajdonságok és a termőhely hatásai egymásba tudnak működni. Mechanikus és organikus gondolkodás Ha végigkövetjük azt az utat, amit a természettudomány bejárt, amíg végül a géntechnikáig eljutott, akkor a következő panoráma tárul a szemünk elé: A természettudományok hőskorában a kutatások az érzékszervek észlelésén alapultak. Azt lehet mondani, hogy ez az időszak a külső, tárgyi világra irányuló megfigyelő képesség iskolázásának időszaka volt. Majd az érzékszervek tapasztalatát kezdték lassan kiterjeszteni az emberi mértéken túl, finomabbá tették, a biológiában behatoltak a mikro-méretek tartományába. Az így megtalált legkisebb rész játszotta azután az ok szerepét. Ez a fejlődés elsősorban a látás területét érintette a mikroszkóp feltalálásával, valamint a kémiát, mely tudományt úgy is felfoghatjuk, mint a naív ember ízlelés által szerzett benyomásainak tudományos kiterjesztését. Az egyes érzékelési területek kiterjesztése és finomítása általában azzal járt, hogy a többi érzékszerv által közvetített minőségekről le kellett mondani. Végül a tudomány elhagyta az érzékszervi észlelés területét is; ami visszamaradt belőle, csupán mechanikus képzetek a térben egymásra ható testekről és erőkről. Amit itt ábrázoltunk, az annak a leírása, amit Rudolf Steiner úgy hív: “leszállás a természet alatti világba”. Steiner hangsúlyozta, hogy ellensúlyt kell teremtenünk kultúránkban a technikai civilizáció leszállásával szemben. Ez az ellensúly nem merülhet ki ennek a civilizációnak a tagadásában, kritikájában; az igazi ellensúly a “felszállás” lehetőségében van adva, mely a természetfeletti megismeréséhez vezet. Ezt a feladatot az emberiségnek végre kell hajtania, különben a technikai civilizáció leszállása rombolóvá fog válni. Ezt a folyamatot ma teljes totalitásában át tudjuk már élni. A természetfelettibe való felemelkedés, azaz megismerése a természetfeletti erőknek és eszméknek a természet szintjén kell kezdődjön. Természet alatt itt azt értjük, ami az érzékeinkkel felfogható, ami az érzékelésünk mértékének megfelelő, és amit az érzékeink összhangja együttesen közvetít. Az ebben az értelemben vett természetet gondolatilag is meg kell ragadnunk, le kell írnunk, át kell hatnunk. Nem a magyarázó mechanizmusaink kiterjesztéséről van azonban szó, hanem inkább egy esztétikai tapasztalás iskolázására kell törekednünk az érzékelés során, mint az érzékfeletti megismeréshez vezető alapra. Ha az esztétikát eredeti értelmében vesszük, az messze túlmutat a művészet területén. Az esztétika kapu egy olyan gondolkodáshoz, mely teljesen eltér korunk tudományának mechanisztikus gondolkodásától. Ez a kapu az élő, organikus gondolkodásra nyílik, mely egyedül képes arra, hogy az embert és a természetet kivezesse a modern kor káoszából. A kedves Olvasó, ha idáig eljutott az olvasásban, és eredetileg az volt az elvárása a cikkünktől, hogy kap valamilyen receptet arra vonatkozóan, mi módon viszonyuljon a génmanipulált élelmiszerekhez, akkor most talán csalódott. Valóban nem adtunk erre vonatkozóan semmilyen direktívát, csak egy utat vázoltunk fel, melyen bárki járhat, ha akar. Felhasznált irodalom: Christine Karutz, Ökológiai gabonanemesítés és géntechnika (fordította dr. Mezei Ottóné) Y. Endo, E. Boutrif, Plant biotechnology and its international regulation – FAO’s initiative ISAAA, Global Review of Commercialized Transgenic Crops: 1999 Móra Veronika, Géntechnológia a mezőgazdaságban www.greenpeace.org

Forrás: http://www.szabadgondolat.hu/index.php?link=news%2Fnews.php&time=&topic=Technika&menu=all&newid=86